Leszögezem rögtön az elején, sosem vágytam Londonba. Számomra már képeken sem volt nagy szám a város, nem érdekeltek a nagy piros buszok, épületeik, egyáltalán semmi, ami ott található. Csak valami más ok miatt mentem ki. Szemtelenül rövid időre. De még kicsiny elvárásaimhoz képest is hatalmas csalódás az a város. Arról nem is beszélve, hogy mondjuk ilyen csúnyán, odabaszták a kutyáknak. Kimentem az utcára, ami nekem már Budapesten is lábrezegtetően forgalmas, de ott valami elképesztő volt. Jött a hatalmas nyáj, ami tudom egy nagyvárosban elengedhetetlen, velejáró kellemetlenség, különben nem lenne nagyváros. Nem is igazán az ember tömeg akasztott ki. Hanem, hogy úgy éreztem rossz országban vagyok. Nigériában voltam. Ami éppenséggel az utolsó helyek között volt, ahol éppen szerettem volna tartózkodni. Az nem mellékes, hogy legfőképpen itthon lettem volna. Annyira félek, hogy ez lesz Budapestből is. Nagyon jó irányban halad efelé a dolog. Bár még inkább az volt a ritka, hogy a nagy tömeg fehér foltban megjelent egy „küszöbmajom” :D (Clerks 2). Nos, Londonban ez már szörnyűségesen fordítva van. Az volt az igazán kiemelkedő esemény, ha fehér embert láttam, hogy abból pedig mennyi volt angol, a lehető legkevesebb. Románokkal tuti többet találkoztam :D. Ők kint élnek a külvárosban, vagy még messzebb és kriketteznek. Hogy ötórai teázás közben beszélgetnek-e arról, forognak-e éppen sírjaikban őseik az „elvesztett” főváros miatt, azt nem tudom.
„Népességében rengeteg különböző nemzet, kultúra és vallás képviselteti magát, így Európa és a világ egyik legkozmopolitább és az Európai Unió legnépesebb városa.” Pont ezért ráz ki tőle a frász. De oké, mondjuk azt, hogy én vagyok a hibás. Olyan vagyok, mint a True Blood-ban mondta Sam (s2e4), letelepszik egy helyen, megtetszik neki, onnan már nem igazán mozdul. Én ide születtem lehetek, akárhol máshol, nem érzem ott jól magam. Ennek ellenére Olaszország pl. tetszett, de élni nem élnék ott sem.
Egyébként meg mindenütt csak a szar van. A különbség, hogy ez legalább a sajátod.
